3. rész

Ez nagyon meglepett. Láttam már őt sírni, de tudtam, hogy ez most más. Nem tudtam mit mondani. Inkább simogatni kezdtem a vállát. Azt hittem lesöpri a kezemet a válláról, de nem így tett. A szemembe nézett, letörölte a könnyeit majd szorosan magához húzott. Egy idő után a hátát kezdtem simogatni. Talán már 3 perce is lehetett, hogy így ültünk ott a sötétben. Senki nem járt arra. Csak mi ketten voltunk. Kis idő után elszakadt tőlem és mélyen a szemembe nézett. Megbabonázott tekintetével.

- Mi a baj? –kérdeztem.

- Biztos tudni akarod?

- Ez nem kérdés! Hát persze! –feleltem.

- Sajnálom! –sóhajtott.

- Mit? Érthetően kérlek.

- Sajnálom, de én már… szóval… többet érzek irántad, mint barátság. Sokkal többet. –nézett maga elé. - És azért mentem el olyan gyorsan, mert nem akartam tovább hallgatni. Mármint biztos voltam benne, hogy a fiúk faggatni fognak az után, hogy azt mondtad, szerelmes vagy. Képtelen lettem volna tovább hallgatni. Tudom, hogy most valószínűleg vége a barátságunknak. Arról meg már egy ideje lemondtam, hogy a barátnőm légy. De ez a mai este után már biztos. –mondta szomorúan.

Némán ültem mellette. Nem bírtam semmi értelmeset kinyögni a számon.

- Nagyon fájna, ha más karjai közt látnálak. –folytatta.

-Ezt most komolyan mondod? –motyogtam.

-A lehető legkomolyabban.

-Ez most nagyon meglepett.

-Sajnálom! Csak ennyit tudok mondani. Beléd szerettem, és képtelen vagyok elfelejteni téged.

-És mióta érzed ezt? –nyögtem ki.

-Több mint fél éve.

Ahogy ezt meghallottam kipattantak a szemeim.

-Fél éve?? –kérdeztem.

-TÖBB, mint fél éve. –javított ki.

-És ezt még csak most mondod el?

-Féltem! –nézett a szemembe ismét. –És szerintem volt is miért.

Ebben a pillanatban odahajoltam hozzá és megcsókoltam. A csók elején éreztem rajta a meglepettséget, de aztán magához húzott és elmélyítette a csókot. Kis idő után elhúzta az arcát az enyémtől és a szemembe nézett.

-Szeretlek! –

-Én is szeretlek!

Ezt a csodás pillanatot a telefonom csörgése rontotta el.

-Kyu az. Fel kéne vennem. Aggódnak érted.

-Vedd csak fel nyugodtan.

-Oké! – nyomtam puszit a szájára.

-Szia Kyu! –szóltam bele a telefonomba.

-Szia Hyo Ri! Megtaláltad Donghae-t? –kérdezte aggódva.

-Igen, nyugi! Megtaláltam és minden rendben. –néztem rá Hae-re mire ő rám mosolygott.

-Szuper! És hol vagytok most?

-A külvárosi parkban.

-Gondolhattam volna. Donghae kedvenc helye. –nevetett. – Amúgy mikor jöttök?

-Ööm… szerintem van még mit megbeszélnünk.

-Rendben! Akkor, szia!

-Szia! –tettem le a telefont.

Donghae mosolyogva nézett rám.

-Most minek örülsz? –kérdeztem nevetve.

-Ez életem legjobb napja! Még jó, hogy örülök! –csókolt meg.

 Ez most egy apró kis csók volt, de szédítő.

-Nem sétálunk egy kicsit?

-De! Mehetünk. – álltam fel.

Ő is felállt majd megfogta a kezem és elindultunk. Kéz a kézben sétáltunk hosszú ideig. Közben már a csillagok is láthatók voltak a tiszta, kék égen.

Megálltunk. Odabújtam hozzám, erre ő is átölelt. Némán néztük a csillagokat.

-Lennél a barátnőm? –törte meg a csendet Donghae.

-Igen! Örömmel! –válaszoltam fülig érő mosollyal.

Megcsókolt. Ezúttal úgy, hogy alig bírtam megállni a lábamon. Ezt ő észre is vette, azért abbahagyta. Újra megölelt.

Ezután még órákig sétáltunk és beszélgettünk. Néha elcsattant 1-2 csók is.

-Már nagyon késő van. Mennünk kéne! – szólt Donghae.

-Igazad van. Menjünk!

Elindult a park kijárata felé. Odakísért a kocsimhoz, aminek nekidöntött majd megtámadta ajkaimat az övéivel. Így legalább nem tudtam összeesni.

Nagyjából 2 perc múlva abbahagyta és megölelt.

-Szeretlek! Alig várom, hogy holnap újra lássalak! –súgta a fülembe

Válaszként adtam egy cuppanósat a szájára.

-Vigyázz magadra az úton!

-Persze, hogy vigyázok! –mosolyogtam rá –De te is!

-Rendben! – nevetett.

-Aludj jól!

-Te is Kicsim!

-Szia!

-Szia! –Engedte el a kezem.

Kinyitottam a kocsim ajtaját majd behuppantam. Becsuktam az ajtót és elindultam. A visszapillantóból láttam, hogy Donghae még mindig a járda szélén áll. Már most hiányzott.

Pár perc múlva haza is értem. Beléptem a lakásba és becsuktam az ajtót. Alig 1 másodperc múlva, Jeong Eun már futott is ki a szobájából.

-Igazam volt vagy igazam volt? –kérdezte.

-Igazad volt! –feleltem.

-ÍÍÍÍÍ! –ugrott a nyakamba. Majd kiugrott a bőréből. Megmosolyogtam a reakcióját. –Akkor most együtt vagytok?

-Igen!

-Tudtam én! Ti egymásnak vagytok teremtve!

-Na azért csak lassan! –figyelmeztettem.

-Miért?

-Nem tudom, hogy ez meddig tart majd. Félek, hogy a média és a fanok tönkreteszik ezt köztünk. –sóhajtottam.

-Donghae nem fogja hagyni, hidd el nekem!

-Remélem igazad lesz.

-Nekem mindig igazam van!

-Chh… - forgattam meg a szemem. –Amúgy, hogy kerültél haza?

-Yesung hozott haza. Nagyon rendes srác! És olyan édes! – csillant fel a szeme.

-Yesung egy úriember! –nevettem. – Neked való.

-Miért?

-Kiegészítenétek egymást! Te lusta, ő nem.

-Kedves vagy, köszi!

-Ez az igazság! De ha nem bánod én most megyek aludni. Hosszú volt ez a nap.

-Csak neked! –kuncogott.

-Jó éjt!

-Jó éjszakát!

Bementem a fürdőbe és gyorsan letusoltam. Ezután a szobámba bebújtam a meleg takaró alá. Amint becsuktam a szemem, Hae-t láttam magam előtt. Ekkor megcsörrent a telefonom. Egy SMS.

,,Szia, Szerelmem! Még most sem hiszem el, ami ma történt, de nagyon próbálkozom. Félek, hogy csak egy álom az egész és reggel, amikor felébredek, ugyan olyan lesz minden, mint ma reggel. Egyébként a fiúk még nem tudják. Szeretném, ha ketten mondanánk el.

Aludj jól! Szeretlek!

                                                                                              Donghae ~ „

Egy mosoly kíséretében tettem vissza az éjjeliszekrényre a telefonom, majd újra behunytam a szemem és  elaludtam.